A várakozás mindig többet ígér, amikor pedig megvalósulnak a dolgok, általában úgy érezzük, kevesebbet kaptunk. Sokszor van ez így az életünk során. Augusztus 17-től már leköltöztem Bösztörpusztára, hogy még a várakozás lendületével, megfelelően tudjam fogadni a háromnapos rendezvényünkre érkező több, mint százötven lovast. Nem igazán voltak optimálisak a körülmények, de az ott dolgozók segítségével néhány nap alatt sikerült olyan tábori környezetet teremteni a lovasoknak, ami már biztonságosnak mondható ennyi állat és a velük érkező emberek számára. Szénát, abrakot és szalmát is kaptunk felajánlásként, így már megnyugtatóbb volt a helyzet, mivel az állatok ellátása biztosítva volt.

Aztán szép lassan kezdtek érkezni a lovasok az ország minden tájáról; volt aki lábon jött és volt aki szállítóval. Jöttek és jöttek és csak jöttek. Elhelyezték, ellátták a lovakat (először, még mielőtt bármi mást tettek volna!) és csak utána kezdték építeni a jurtát, vagy a sátrat. Sokan ismerték, ismertük egymást; a beszélgetések országról, lóról, meg arról szóltak, hogy mi is lesz a program.

Az egymáson segítés teljesen természetes volt, úgy hordták szét tartályokban a vizet és a karámokhoz a szénát, hogy mindenkinek egyformán közel legyen. Bárki bármikor számíthatott a másikra anélkül, hogy azt kérnie kellett volna. Aztán csütörtökön délután jött a főpróba. Jó érzés volt részt venni a sok lovas közt a történelmi élőkép kialakításában, annak ellenére, hogy legalább hat órát lefoglalt. Először nem volt egyszerű kialakítani a képet (sok ló, sok ember, más-más öltözet), aztán összejött; másnap és szombaton megint és egyre jobban, szóval ez a várakozásos dolog rácáfolt magára, mert nem hogy „kevesebbet kaptunk”, hanem igenis úgy éreztük mindannyian, hogy ez nagyon jól sikerült.

Vasárnap már nem volt élőkép, a lovasok lazítottak egy kicsit és megtartották a saját bemutatóikat, amiknek szintén nagy sikerük volt. Majd hétfőtől kezdtek elszállingózni, szép lassan, szinte észrevétlenül, egyszerűen, ahogy jöttek. Búcsúzáskor ígéretek,hogy majd jövőre újra ugyanitt.

Amikor már minden lovas elment, körbejártam a területet, az istállót, hogy minden rendben van-e, és igen! Sehol egy darab szemét, műanyag flakon, sörös doboz vagy ilyesmi. Öt-hat nap ottlét után úgy adtuk vissza a természetnek a területet, mint amilyen odaérkezésünkkor volt.

Ha minden cselekvésünk a Földön ilyen csendesen, egyszerűen, természetesen történne, talán kevesebb volna az ideges, kapkodó, zörgő-morgó emberek száma. Lóval mindenhova el lehet jutni, ha időben indulsz.

Ubornyák László