„Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek”
Arany János: Családi kör

Arany János versének fenti sora jutott eszembe, mikor a következő gondolat megfogalmazódott bennem: a magyar ételeket nagyszerűbbé csak az teheti, ha szeretteink körében fogyasztjuk őket. Ez pedig – azt hiszem – maradéktalanul teljesült Bösztörpusztán, a Magyarok Asztalánál.

Ám ennek az eseménynek nemcsak az volt a szerepe, hogy az egymással jóban lévők leüljenek és egymás társaságában költsék el ebédjüket, hanem hogy a terített asztal mellett azok is esélyt kapjanak a békülésre, kik között nézeteltérések voltak. Bár az idén hasonlóan megható történetet nem hallottam, azért érdemesnek tartom felidézni a tavalyi Kurultajon történt esetet példázatul: két véletlenszerűen egymással szemben leültetett emberről kiderült, hogy egy családba tartoznak, de a civódás elválasztotta és messze űzte egymástól őket. A Magyarok Asztala hozta össze e két magyart, és amellett békültek meg. Írtam: ez évben hasonlót nem hallottam, mégis reménykedem benne, hogy idén is történtek hasonló szép dolgok a közös asztalnál. Már csak azért is, mert Vukics Ferenc – talán megismételni kívánva a tavalyi esetet – megkért mindenkit arra, hogy a haragban lévők üljenek le együtt, és itt simítsák el egymás közötti ellentéteiket. Úgy néz ki, talán a jó étel és ital mellett könnyebben törik a turáni átok, és ha nem is bizonyul mindig járható útnak, mégis érdemes lenne megpróbálni máskor is ezt a módszert.

A békülésen túl mást is tanulhattunk az Asztalnál. Mégpedig a saját és a mások keze munkájának megbecsülését. Remélhetőleg hungarikumként fog bevonulni a történelembe az a mód, ahogy a Magyarok Asztalánál fogadták a vendégeket. Megszokott ugyanis az, hogy mindenki magának vesz az élelemből, sőt az is, hogy személyzet hozza a finom falatokat, de az tudomásom szerint egyedülálló, hogy mindenki a saját evőeszközével, a saját maga által készített étellel s itallal megterít, majd leül a szomszédja által előkészített helyre, az megint csak az ő szomszédja helyére és így tovább. Egyszerre kapott és adott élelmet egymásnak a rengeteg ember, szimbolizálva a magyarnak magyarra való utaltságát. Avagy, ahogy azt egyszer hallottam: nem várhatjuk a segítséget sem a császárpingvintől, sem a kis zöld emberkéktől, csak saját magunktól. Ha a lánc valahol megszakadt volna, vele omlott volna a közösség is. Átemelve ezt a modellt a mindennapjainkra, már meg is kapjuk a megoldást arra, hogy melyek lehetnek az első lépések az összetartó, egymást segítő közösségek megteremtésére.

És ezzel még nem merült ki a csodák tárháza. A Szentkorona tanításának egy fontos elemét is megtapasztalhatták a résztvevők: az alá- fölérendeltség helyett a mellérendeltséget, ugyanis nem volt külön asztal az elöljáróknak, nem különült el senki a másiktól, együtt evett minden magyar, egymás mellett, egymást táplálva.

Természetesen ilyen lakoma nem lehet minden héten, sőt el is vesztené a varázsát, de a megbékélést, az összefogást és egymás önzetlen segítését bátran ajánlom minden honfitársam figyelmébe, mint a Nemzet túlélésének zálogát.

Varga Sándor – Baranya megye