Hogyan másképp? Az lehetetlen, hiszen mi, több ezren, akik 2008-ban örök életünkre megtanultuk Bösztörpuszta nevét, csakis elfogultsággal, felső fokon tudunk e kiskun tájról, a tanyáról és a körülötte évről-évre – sok-sok dolgos kéznek, felajánlásnak köszönhetően – a földből kinövő építményekről s az idelátogató, elzarándokló emberekről, az előadásokról, a kiállításokról, a gyógyítókról, a jurtákról, a lovakról, a vásárról és a felemelő történelmi élőképről – a Magyarok Országos Gyűlésének légköréről, csodájáról megnyilvánulni.

Akit 2008-ban lélekben megérintett a Kurultaj, annak sohasem törlődik már a retinájáról a ragyogó kék égen a Nap két oldalán ránk mosolygó szivárvány, s azóta is, dúlták bár a tájat és a lelkünket egyaránt viharok és szakadt a nyakunkba jeges ár, s volt sok szép napunk és reményünk azóta is, így minden évben ott a helyünk Kunszentmiklós és Szabadszállás között, a pusztaságban, a Magyarok Országos Gyűlésén.

Idén már harmadszor feszült a felirattal festett molinó a főbejáraton, s a hatalmas parkolók megteltek autókkal, a számos óriás előadósátor s a Hétboldogasszony Hajlék már messziről virított a pusztában. Mintha hazamennék. Mintha az a kétszázezer ember itt hazaérne. Végre nem lógó orrú, szürkészöld tévézombik jönnek velem szemben az úton vagy a füvön.

Itt, aki csak teheti, magyar ruhát visel, és benne visel-kedik is, magyar módra; nem szemetel, nem részegül le, nem dobja el a csikket – vagy akinek még van mit fejlődnie e téren, az meg is kapja hozzá a segítséget. Itt a görbe hátú is kiegyenesedve, peckesen jár, a közepes termetű is szálfa magasnak tűnik, úgy kihúzza magát, és az emberek mosolyogva néznek az idegenekre, boldogan ölelik magukhoz a tömegből felbukkanó ismerősöket, csodálják meg az egy év alatt nagyot nőtt gyerkőcöket. Itt a hangszórókból népzene szól, itt élőben hallhatod a tárogatót és a dudaszót, itt szabadon szaladgálhatnak a gyermekek és a jól nevelt pulik. Itt hallhatod bölcseinket, közösen gondolkodhatsz velük jövőnkről, vásárolhatsz olyan könyveket, amelyek csak az ún. nemzeti könyvesboltokban kaphatók (a többi milyen: nemzettelen?!). Itt nem bántja senkinek a szemét a piros-fehér-zöld magyar zászlók mellett a hétszer vágott történelmi árpádsávos zászló, itt minden a magyar tehetségről, jóságról és szépségről szól – a zene, a tánc, a dal, a mese, a játék, az ételek, az italok, a sülő kenyér illata, a gyümölcsök és minden egyes kézműves tárgy.

Bösztörpuszta néhány napra a világ, de legalábbis a Kárpát-medence közepe, ahol a magyarok mernek igaz magyarok lenni: mosolygósok, szeretetteljesek, tiszta lelkűek, önzetlenek - amilyeneknek a Teremtő alkotta őket e világra.

Bösztörpusztát már a média sem tudja agyonhallgatni; kényszeredetten bár, de hírt ad a rendezvényről még a királyi tévé is, és a magát nemzetinek nevező „visszhangnak” is van itt egy stábja, s ha már firtatták, operatőrük kénytelen-kelletlen nemcsak a szalmabálákat mutatja a háttérben, hanem a rengeteg embert is.

Ki-ki maga döntse el, ő miért jött el Bösztörpusztára, vagy miért maradt otthon, vagy ment más, homlokegyenesen más kultúrát közvetítő rendezvényre. Én azért jöttem, mert szinte honvágyat éreztem, hogy a sok átélt fájdalmat és keserűséget félretehessem, hogy boldog emberek között lehessek és hogy az iparvárosi levegő után végre beleszagolhassak szeretett hazám porosan, füstszagúan is friss, trágyaszagúan is jó illatú levegőjébe. Hogy megerősödjön a hitem: itt élnem, halnom kell. Hogy viszontlássam azokat, akiktől a viharos szél elsodort, és hogy újrakezdett életemnek már a legelején, férjemmel az oldalamon, erőt gyűjtsek (gyűjtsünk), hogy merjünk bízni a jövőben, s mert reméltem, hogy újra látom a bösztörpusztai csodát: a szivárványt a fénylő égen.

Fülem zárva a fanyalgók szavai előtt, szívem-lelkem szeretettel telve. Hiszem, túlélő hangyák nincsenek, csak túlélő hangyabolyok. Hiszem, hogy több eszünk van, mint a keltáknak volt, és nem forgácsolódunk szét és válunk semmivé, hanem végre egybeforr, ami egybetartozik. Magyar a magyarral összefog, hogy legyen hová, kikhez, mire megszületnie a jövő magyar nemzedékeknek.

Sosem felejtem el a történelmi élőkép felemelő, könnycsalogató közösségi élményét, s már biztosan tudom: jövőre újra jövünk, mert már kezdődik a szervezés. S hogy megvalósulnak az álmok és jövőre még többen leszünk, mert ahogy először négy évvel ezelőtt és azóta sem, most újra láttam a kéklő égen ragyogó Nap két oldalán a ránk mosolygó szivárványt! Legyen ez biztató égi jelünk!

Koczka Kata